Egy Nap (One Day)

Miután együtt töltik egyetemi diplomaosztójuk napját - 1988. július 15-ét -, Emma Morley és Dexter Mayhew között olyan barátság szövődik, amely élethosszig tart. Emma elvekkel és ambíciókkal rendelkező lány, aki arról álmodozik, hogy jobb hellyé alakítja a világot. Dexter tehetős sármőr, aki arról álmodozik, hogy a világ az ő játszótere lesz.

Kapcsolatuk kulcsfontosságú pillanatait a következő két évtized július 15-ei napjainak bemutatásából ismerhetjük meg. Legyenek éppen együtt vagy külön, láthatjuk, amint Dex és Em elfoglalja magát ügyes-bajos dolgaival; megismerjük baráti viszonyaikat és különböző vitáikat, reményeiket és elszalasztott lehetőségeiket, mosolyaikat és könnyeiket. Valahol az utazás során a két embernek rá kell jönnie, hogy amit annyi ideig kerestek, és amire olyan régóta vágynak, valójában végig az orruk előtt volt. Amint kiderül számukra, hogy egészen pontosan mit is jelentett az a bizonyos 1988-as nap, megismerik a szerelem és az élet valódi természetét.

Gondolatok a filmről

Már megint nem kanapéra kuporodós, plédbe burkolózós, csokimajszolós két órára kerestem filmet, hanem főzőcskézés közben szerettem volna a csendet megtörni valami mással, mint Rihanna vinnyogása a rádióból. Ezt a gyöngyszemet találtam, és nem mondhatnám, hogy csak a hagyma csípte a szememet, miközben néztem.

Eme remekbe szabott film alapjául ismételten egy regény szolgált (David Nicholls – Egy nap). Töredelmesen be kell vallanom, hogy még nem olvastam a történetet. A könyvfesztiválon szemeztem a regénnyel, olyan hívogató, csinos ám egyszerű borítója van, integetett felém: vegyél meg, vegyél meg! Talán megéreztem valamit tudat alatt, talán még nem voltam rá kész, hogy belemélyedjek. Erre tessék, két napra rá mégis csak megkukkantottam a filmet. Nem bántam meg, és bár alakult, ahogy alakult, el fogom olvasni a regényt is.

Szerelmi történet annyi van, és olyan sokféleképpen elmesélve, hogy kész csoda, hogy az emberiség még nem unt rá ezekre a történetekre. Bár hogy is lehetne megunni őket, mikor mindenki ezt kutatja, éli át, vagy már éppen túl is van rajta. Mozgatórugója és hátulütője ez mindennek. Ha szerelmesek vagyunk, azért nézünk és olvasunk ilyen történeteket, ha pedig nem, akkor azért.

Ez a mostani történet, közel húsz évet ölel fel, és attól különleges, hogy nem a szokványos kronológiai sorrendet követi, és nem éppen homályos visszatekintésekből, vagy ide-oda ugráló idősíkokból ismerjük meg Emma és Dexter különös kapcsolatát. Itt egy kulcsfontosságú nap van: július 15, Szent Swithin napja. Évről-évre bepillantást nyerhetünk hol is tartanak ők ketten a kapcsolatukban, mióta megismerték egymást ezen a nevezetes napon. Két teljesen különböző karakter, homlokegyenest ellentétes értékekkel és családi háttérrel, és mégis van valami megfoghatatlan izzás körülöttük, valami titkos érzék, amit mindenki érez és lát, ha rájuk néz, de ők valamiért nem, vagy nem akarják ezt felfogni.

Dexter gazdag, kissé elkényeztetett, rendkívül önpusztító életet él, nem találja önmagát, szeretne valami jelet hagyni a világban, egyensúlyba kerülni az elemekkel, de ez valahogy mégsem sikerül neki. Emma ott van karnyújtásnyira tőle, akár egy ékszer, egy kincs, felruházva minden olyan jó tulajdonsággal, ami Dexterből hiányzik, és amire éppen szüksége van, mégsem ismeri fel, hogy éppen erre, rá, Emmára van szüksége.

Emma tehetséges, életigenlő, józan ember, jó nagy adag pozitív kisugárzással, és még annál kis kisebb, miniatűr önbizalommal, ami megnehezíti számára, hogy meglássa magában a lehetőségeket. Dexter látja benne a rejtett potenciált, a nőt, akivé Emma válhatna, de nem elég erős hozzá, hogy támogassa Emmát a kibontakozásban, túlságosan lefoglalja őt saját zűrös élete.

Mindazonáltal érdekes a barátságuk, és nőként nagyon könnyű azonosulni Emmával, átélni ezt a kötődést, hogy valaki így vonz minket, mint a mágnes, ráadásul olyan helyes, jóképű, hogy egy szavunk sem lehet, miközben mi olyan végtelenül szerencsétlennek, és szürkének érezzük magunkat, így szinte elfogadjuk, hogy nincs hozzá jogunk, hogy egy ilyen férfit kifogjunk magunknak.

Anne Hathaway nagy kedvencem, mert érzékenyen és kifinomultan hozza ezeket az önmagukkal, küszködő, kissé szerencsétlen karaktereket. Továbbá adhatnak rá bármilyen rusnya, ódivatú göncöt, rozzant szemüveget, kopott farmert, a szépsége és természetessége akkor is átütő, és ezzel mindig fontos üzenetet közvetít: a szépség nem a drága ruhákon, kiegészítőkön, sminken múlik, hanem a belső kisugárzásból fakad.

Üdítő élmény volt számomra Jim Sturgess játéka, mert végre nem egy sokszor elhasznált szép arcú szívtipró, vagy éppen nagyágyú játszotta a megtévedt szoknyabolond hősszerelmes szerepét. Ez frissítően hatott az egész filmre, bár kétségtelen, hogy még igen sokáig elnézegettem volna őt, mert hát valljuk be, nem csak a szívnek, a szemnek is kedvezett az alakítása. Anne-el pedig harmonikus párost alkottak, megvolt köztük a kémia. Remélem még más szerepekben is viszontláthatjuk ezt a fiatalembert.

Ez a történet tehát nem a szokványos klisékkel halad, a szereplőknek meg kell küzdeni a boldogságért, és miután megszerezték, szembesülniük kell azzal, hogy mennyire törékeny, milyen nehéz azt megtartani. Életszagú, reális mégis tüneményes történet, ami kiszakít minket rohanó életünkből, együtt nevethetünk, bolondozhatunk, vagy éppen sírhatunk a szereplőkkel, ugyanakkor rávilágít arra, hogy nem a miénk a végtelenség összes ideje. Minden napot úgy kellene megélnünk, mintha az utolsó lenne, mert lehet, hogy az egyik majd tényleg az lesz, s fontos, hogy akkor ne bánjunk semmit, ne legyenek olyan dolgok, amiket elszalasztottunk, pedig számos esélyünk lett volna beteljesíteni őket. 

És mert a zene is csodálatos: