Fogadom (The Vow)

 Az őrülten szerelmes ifjú házaspár, Paige (Rachel McAdams) és férje Leo (Channing Tatum) éppen csak elkezdik élvezni közös életüket, amikor váratlan dolog történik. Egy autóbaleset következményeként az ifjú ara kómába esik, azonban miután felébred, amnéziába esik. Nagyon kevés emléke van az addigi életéről, így szerelméről sincsenek emlékképei. Leonak erősnek és kitartónak kell lennie, hogy élete párja újra belészeressen.

 Gondolatok a filmről

Több mint 7 milliárd ember él a Földön. 7 milliárd ember lélegzik, beszél, alszik, ábrándozik és álmodik valamilyen sorsot magának. S ez a több mint 7 milliárd ember egyszer csak reménykedni kezd egy sorsfordító találkozásban, abban a csodában, hogy ebből a mérhetetlen nagy tömegből kiemelkedik az az egy, akivel sorsa összefonódhat, s akivel úgy vannak egymással, mint a borsó meg a héja.

Paige és Leo részesültek ebben a csodában: megtalálták egymást, s ehhez nem kellett egyéb, csak egy kiadós sorbaállás, egy kósza pillantás, egy ottfelejtett engedély, és a közös parkoló zóna. Ez volt az ő nagy pillanatuk. Hát nem különös, hogy valaki, aki teljesen és tökéletesen idegen számodra, egyszer csak mindenki másnál ismerősebbé válik? Ő lesz a legjobb barátod, bizalmasod, társad, az otthon, ahová mindig hazatérhetsz. Ám egy újabb sorsfordító pillanat, mindent fenekestül felforgat és az ismerősség érzését elviszi a szél, vagy jelen esetben épp az amnézia.

„Fogadom, hogy segítek, hogy szeress élni, hogy mindig gyöngéd leszek hozzád, és lesz elengedő türelmem, hogy beszélek, amikor azt kell, és hallgatok Veled, amikor nem, hogy nem bánom, ha nem szereted a ribizlitortát, hogy a szíved melegében élek, és az lesz az otthonom.”

Agyunk különös szerkezet, a világon mindent, de mindent érzékeltet velünk, mozgásban tart, vagy lebénít, s bár szeretjük a szerelmet a szívhez szegezni, végső soron az agyi vegykonyhánk eredménye, hogy vonzódunk-e valaki iránt, vagy sem, hogy szeretettel fordulunk-e felé, hogy megremegteti-e a térdünket, vagy csak fáradt, kis rezdülésre futja. De azért ne essünk kétségbe, a szívnek is van emlékezete, a kérdés már csak az, rá tudja-e bírni az agyat, hogy betöltse ezeket az elfeledett emlékeket?

Ez a film, pontosan ezt a helyzetet próbálja ábrázolni: mi történik akkor, ha a szív szeret, de az agy nem veszi ezt tudomásul? Paige semmire sem emlékszik a balesetet megelőző 5 évből. Nem ismeri fel a férjét, nem ismeri fel önmagát, képtelen kiigazodni saját szokásrendszerében, szó szerint nem fér a bőrébe, úgy érzi, nem passzol hozzá az élete, amibe visszacsöppent. Mindaz a változás, felemelkedés és fejlődés, amit a férje iránt érzett szerelme hozott létre, és az a világ, amit ők ketten teremtettek maguknak, abban a pillanatban eltűnik, amikor a kocsi ablaküvege szétpattan, mint megannyi fénylő igazgyöngy. Bizonyos értelemben Paige „új” énje életét veszti a balesetben.

„A pillanatok, amelyeket valaha átéltünk, azokkal, akiket valaha ismertünk. Ezek összege vagyunk mi mindannyian, ezekből áll majd össze a történetünk. Ez lesz az emlékeink slágerlistája, amelyet újra és újra és újra lejátszunk magunkban.”

Leo a legnagyobb szeretettel és türelemmel terelgeti feleségét ezen a számára ismeretlen és új ösvényen. Nem vádaskodik, nem válik önzővé, saját félelmeit és vágyait visszaszorítva Paige-t helyezi a középpontba, mindent elkövet annak érdekében, hogy visszataláljanak egymáshoz. Nincs könnyű dolga, mert felbukkannak Paige rég nem látott szülei, rég nem látott barátai, rég nem látott szerelme, s az egész mesterkélt, elitszagú világ – amit felesége egyszer már maga mögé utasított – rátelepszik a kapcsolatukra, s Leonak az árral szemben kell úsznia.

„Fogadom, hogy őrülten szeretlek, akármilyen leszel is, most és mindörökké. Sosem felejtem el, hogy ez egy életre szóló szerelem. A lelkem legmélyén tudni fogom, hogy jöhet bármi, ami elválaszt minket, mi mindig visszatalálunk egymáshoz.”

Channing Tatum kiválóan hozza az odaadó és szerető férj karakterét. Nézőként átérezzük, hogy Paige mellette van a legnagyobb biztonságban. Sugárzik belőle az egyszerű lélek nagyszerűsége, és úgy tud nézni az emberre, hogy a szeme még akkor is mosolyog, amikor a szája meg sem mozdul. Nekem a szívem sajdult bele, annyira jól megjelenítette a férj vívódását, és hogy milyen mélyen és igazán szereti azt a nőt.

Úgy látszik Rachel McAdams az ilyen sorsfordító, romantikus drámákban érzi magát otthon leginkább. Már a Szerelmünk lapjaiban is imádtam, abban a történetben szintén van emlékezetvesztős szál, milyen érdekes, hogy itt végre ő az, aki ezt megformálhatja. Számomra hitelesen adta elő, az összezavarodott, önmagában bizonytalan nőt, akinek ismételten elölről kell kezdenie az életét. Jó kis párost alkottak Channinggel, a kémia megvolt oda is meg vissza.

A film igaz történeten alapul. Mennyire megnyugtató néha beülni a moziba, kikapcsolódni, kiszakadni egy-két órára a saját világunkból, s az alkotók által megálmodott fantáziavilágokba, vagy kvázi-valóságokba menekülni. Erre itt egy történet, ami akár velünk is megtörténhet, mi is átélhettük volna, és nem tudhatjuk, hogy elkerülhetjük-e, mert minden nap mást hoz. Ez a plusz adalék, ami számomra még szerethetőbbé tette ezt a filmet, és tetszett benne, hogy nem cukormázas, rózsaszín felhő a vége, hanem valóságosan aranyos, reménykeltő és továbbgondolható.