May the odds be ever in your favour - Az Éhezők Viadala (The Hunger Games)

A jövőben járunk, amikor Észak-Amerika romjain Panem országának tizenkét körzete található. Minden évben minden körzetből a Kapitólium kiválaszt egy-egy tizenkét és tizennyolc év közötti fiút és lányt, akiknek részt kell venniük az Éhezők viadalán. Az életre-halálra zajló küzdelmet élőben közvetíti a tévé. A tizenhat éves Katniss Everdeen egyedül él a húgával és az anyjával a Tizenkettedik Körzetben. Amikor a húgát kisorsolják, Katniss önként jelentkezik helyette a Viadalra, ez pedig felér egy halálos ítélettel. De Katniss már nem először néz farkasszemet a halállal - számára a túlélés a mindennapok része. Ha győzni akar, olyan döntéseket kell hoznia, ahol az életösztön szembekerül az emberséggel, az élet pedig a szerelemmel.

Gondolatok a filmről

Mindig óvatos vagyok, amikor könyvadaptációt nézek a moziban, mert felépítem a fejemben a világot a könyv szavai alapján, és soha nem lehet tudni, hogy ezt a világot a film megtámogatja, vagy éppen összezúzza és másikat épít a helyére. Vannak könyvek, amiket szeretek újra és újra elolvasni, és szeretem megtartani a képeket és a világot a fejemben, amit én teremtettem. A saját képeim. Ám a kíváncsiság nagy úr, és engem bizony igen csak furdalt, vajon hogy néz ki ez a történet széles vásznon. Tényleg úgy dalolnak a fecsegő poszáták, hogy az embernek sírni volna kedve a gyönyörűségtől? Tényleg olyan vakítóan kék Peeta Mellark szeme? Meg kellett tudnom.

Hagytam magamnak két napot, hogy az esetleges kábulat oldódjon és reálisan tudjak rátekinteni erre a filmélményre. Úgy vélem a rendezőnek sikerült elkapni a hangulatot, amit a könyv érzékeltetni próbál, és az egész antiutópisztikus társadalom megfestése is a helyén volt. A könyvismertetőmben (amit itt olvashatsz el) már írtam arról, hogy ez a történet keveréke a régi és a modern világnak, és ezt a film készítői a ruhák, valamint az épületek stílusának kontrasztos megjelenítésével érzékeltették. A 12. körzet lakói úgy voltak felöltöztetve, mintha a 40-es 50-es évekből léptek volna ki, valahonnan a második világháború környékéről. A Kapitólium pedig erősen emlékeztetett engem Gotham City-re a Batmanből. Vizuálisan tehát le voltam nyűgözve, nagyjából hasonlóképpen képzeltem el én is a környezetet.

Ami a szereplőket illeti, Jennifer Lawrence igazán Katniss volt, és a Peeta szerepét alakító Josh Hutcherson is tökéletes választásnak bizonyult. Külön kiemelném a sminkesek remek munkáját, mert nem akartak Katnissból egy jól eladható hollywood-i terméket kreálni (mint Kristen Stewartból agyonsminkelt Bellaként), hanem tartották magukat a könyvhöz, így még a kis szeplők és apróbb pigmentfoltok is látszottak a lány arcán. Ez a természetességérzés végig áthatotta a filmet, nem estek túlzásokba, minden úgy volt jó, ahogy. A regényben Effie Trinket neve tetszett a legjobban, de a karaktert valahogy nem tudtam hová tenni, még azzal sem voltam tisztában Effie vajon fiatal, vagy inkább középkorú-e. Elizabeth Banks úgy festett ebben a szerepben, mint valami Tim Burton figura, és úgy éreztem a furcsán különc névhez végre társíthatok a fejemben egy igazi, hús-vér furcsán különc karaktert is.
Ott van még Haymitch, aki a regényben egy mogorva, iszákos szeszkazán, érzelmeit jól titkolja, semmi személyeset nem lehet kihúzni belőle, nem lehet tudni, mire gondol, és csak sejtjük, hogy talán táplál némi érzelmet, rokonszenvet Peeta és Katniss iránt. Woody Harrelson számomra felruházta Haymitchet humorérzékkel, valahogy elvette az élét ennek a megkeseredett győztes imázsnak és azt éreztette velem, hogy Haymitch jó arc és szívesen töltenék vele több időt, amikor épp józan. Emberibbé és szerethetőbbé változott ez a karakter, nem csoda, hogy a filmben Effie és Peeta mellett ő lett a másik kedvencem.

"I just keep wishing I could think of a way to show them that they don't own me. If I'm gonna die, I wanna still be me." 

Ami Gale-t illeti, szerintem őt egy kicsit szépfiúsra formálták. Gale számomra mindig olyan volt, mint egy indián: hosszú fekete haj, magas, szálkás termet, és csalhatatlan vadászösztönök. Erre kaptam egy olyan Gale-t, aki épp most lépett ki valami fürdőruha katalógusból. Gondolom a menthetetlen könyvmolyok mellett, a többi női nézőnek is kellett valamivel kedveskedni.

A történetvezetés tetszett, a film a könyv talaján mozgott, nem nagyon tért el a már olvasott információktól, és nem tettek bele olyan elemeket sem, ami viszont hiányzott volna a könyvből (így is lehet ezt kedves David Yates – A Harry Potter 5-6-7. részének rendezője – a szerk.). A film eleje kicsit lassúra sikerült. Szívesen láttam volna többet Gale és Katniss barátságából, hogy jobban megérthessük mennyire közel is állnak ők egymáshoz, valamint sajnáltam, hogy Katniss édesapjának elvesztéséről éppen, hogy szó esik, egy fátyolos visszaemlékezés során.

Halad, halad előre a történet, és az ember észrevétlenül belesüpped a fotelbe és csak figyel és figyel. Bár a könyv gyomorszorító feszültségét számomra nem adta vissza a film, és az arénában sem rágtam le mind a tíz körmömet (talán, mert már ismertem a történetet), de azért egy percre sem vettem le a szemem a képernyőről. Az akció elemek kétségkívül ütősre sikerültek, amikor Katniss a tűzgolyók elől menekül, szinte úgy érezzük, ha nem ugrunk félre, mi is megégünk vele együtt. Ugyanakkor hiányoltam pár fontos mozzanatot: aki nem olvasta a regényt, számára nem világos Katniss miért szövetkezett Rue-val, illetve, hogy a kislány mennyire közel került a szívéhez, és miért olyan borzasztó, ami eztán történik velük. Ráadásul Rue külső megjelenése is kulcsfontosságú lett volna, én őt nem fekete bőrűnek képzeltem, pontosan azért, mert Katnisst Primre emlékezteti, Prim pedig szőke és fehér, mint a fal.

Peeta és Katniss kapcsolata is bonyolultabb, valamint bensőségesebb annál, mint, ahogyan azt az alkotók megjelenítették. Belecsempészhettek volna egy kicsivel több jelenetet, azokból az időkből, amikor Katniss Peetát ápolta, és úgy döntött belemegy ebbe a szerelmi színjátékba, amit a fiú viszont komolyan vesz.
  
"I remember the first time I saw you. Your hair was in two braids instead of one. I remember when you sang in the music assembly and the teacher said "who knows the valley song" and your hand shot straight up. After that, I watched you going home everyday. Everyday."

Az aréna pedig szörnyű hely, életveszélyes, ezt viszont kevésbé éreztem úgy, mialatt a moziban ültem. Nem értettem, hogy a végén, a vesztesekre emlékeztető mutáns szörnyekből, hogyan lettek „csupán” vérszomjas ebek. Aztán a küzdelmet hirtelen elvágták, hiányoltam a dramatikus jelenetet, amikor Katnissékat elviszi a légpárnás repülő a Kapitóliumba, Katniss pedig görcsösen kapaszkodik Peetába, mert az orvosokat is ellenségnek hiszi. Ez a két ember mindent túlélt, kikészültek a dzsungelben, rémálmok fogják gyötörni őket hosszú hónapokig, a film alapján azonban úgy tűnt, szinte úgy sétáltak ki az arénából, ahogyan jöttek.

Persze lelkes könyvmoly vagyok, és szőrszálhasogatok itt, miközben akkor is el kell ismernem, hogy ez jó kis adaptáció volt, jó színészekkel, ennél is jobb alakításokkal, és mind vizuálisan, mind zeneileg megnyerőnek találtam a filmet. Jól szórakoztam, elfogyott a kukoricám, de nem zavart, és nem rettentett el a két és fél óra sem, nem rettegtem azon, mi van, ha nem bírom ki pisilés nélkül. Mindez azért volt, mert annak ellenére teljesen lekötött a film, hogy előre tudtam mikor mi fog következni. Az alkotók elkapták a lényeget és nem akarták túlkomplikálni a dolgot. Éppen ezért kíváncsian várom a folytatást, vajon mit fognak kezdeni a futótűzzel? Addig is olvasd el a könyveket újra és újra, vagy merülj el a filmben másodszor és harmadszor is, és ne feledd: „May the odds be ever in your favour!” (Sose hagyjon el benneteket a remény! – Effie Trinket)