Hazug csönd (Tromper le silence)

Viviane sikeres fényképész. Miután összeveszik a bátyjával, Frédérickel, mély érzelmi és alkotói válságba kerül. Teljesen elveszettnek érzi magát, amikor találkozik Guillaume-mel. A fiatal szerelőből árad az energia, és titokzatos személyisége Frédéricre emlékezteti. Hatására újra kedvet kap a fotózáshoz. Hamarosan rájön, hogy Guillaume valamit rejteget a múltjában. Egy tragédiát, amely elpusztította a férfi családját. A férfi azóta is bűntudatot érez a történtek miatt. Miközben Viviane a férfit fényképezi, Guillaume lassan megnyílik előtte, és feltárja szívét a lánynak. Közösen megtalálják az utat a gyógyuláshoz.

Gondolatok a filmről

Hangulatilag ez a legkülönösebb film, amit mostanában láttam. A cím alapján azt hittem, francia, de kiderült, hogy kanadai, de mégis a színek, a tónusok, a környezet, az időjárás, valamiért olyan skandináv hatást keltett bennem.

Nem hiába áll a fotózás, a fényképezés a középpontban: az egész film, mintha sok-sok pillanatképből lenne összegyúrva. A kameramozgások is ráfókuszálnak a karakterekre, közelről hozzák az arcokat, a vágások sem olyan kapkodóak, telis tele van lassú, kitartott jelenetekkel, mintha arra várnának, hogy a néző is elkapja a megfelelő pillanatot és kattintson egyet képzeletbeli kamerájával. A vizualitás központi szerepet tölt be, a megszokotthoz képest kevés párbeszéd hallható a filmben, és azok se valami hosszúak, mintha mindenki tőmondatokban beszélne, és csak a legszükségesebb közlendőkre szorítkozna.

A film lassan indul be, mintha egy albumban összerakott képsorozat alapján kellene megfejtenünk a történetet. Kapunk egy kirakós részletet, aztán amíg törjük a fejünket hová illik, addig más darabkák villannak fel. Két idősíkon mozog a film: Viviane jelene és múltja között ingázunk oda-vissza. A kapcsolódási pontot mindig valamilyen jelenben játszódó esemény, vagy mozzanat adja, mely rárímel múltbeli élményekre.

Viviane és Guillaume kapcsolata különleges. Miközben a portréfotózás meglehetősen intim dolog, szükséges hozzá valamiféle vibrálás a fotós és a modell között, mégis eleinte óriási távolságban vannak egymástól. Nem tudnak semmit a másik életéről, mintha a csend be lenne betonozva köztük és nem lenne átjárhatóság, s csak a képek beszélnek, arról mi zajlik le kettejük lelkivilágában. Éles kontraszt volt számomra, hogy Viviane szinte belemászik Guillaume intim szférájába az objektívvel, s közben a fiú minden más területről kiszorítja őt: nem kérdezhet, nem látogathatja meg otthon, és csak ő keresheti, amikor neki úgy hozza úri kedve.

Az egész környezet olyan steril: téli hideg táj, ahol a fehér és a szürke árnyalatai dominálnak. Vivian műterme is légies, üres, minden fémszínű, vagy fehér, és a lakása sem sokkal barátságosabb. Lecsupaszított, hideg, üres terek, olyan minimalista létezés, ami párhuzamot von a szereplőkkel, a hevenyészett dialógusokkal, valamint azzal, hogy a szereplők érzelmi élete is ilyen kiüresedett és élettelen. Legalább is, ami a felszínt illeti.

Mindez úgy, hat, hogy szeretnénk kitölteni nézőként ezt az űrt. Tudni akarjuk, mi történt Viviane és az öccse között, tudni akarjuk Guillaume-ot miért gyűlölik ennyire a szülei, és főleg ő miért gyűlöli ennyire önmagát, hogy néha még saját magának is szándékosan fájdalmat okoz. Ettől aztán minden képkockára, minden elejtett félmondatra olyannyira figyelünk, úgy csüngünk rajtuk, mintha az életünk múlna rajta. Nem akarjuk elszalasztani a nagy pillanatot, amikor lehull a lepel és minden megvilágosodik előttünk.

A színészek arcjátéka lenyűgöző volt számomra. Főleg Guillaume, mert a metakommunikációjával, ideges mozdulataival, szempillarezdüléseivel többet elmondott önmagáról, mintha órákig folyvást dőlt volna belőle a szó.

Egyedül a Viviane-t játszó színésznőt nem tudtam néha hová tenni. Sokkal idősebb, törődöttebb az arca, mint Guillaume-é, nem tudtam eldönteni, hogy a történetben is ekkora-e a korkülönbség köztük, vagy ez egy szerencsétlen választás eredménye. Még ha szakmailag kiégett is, vagy depressziós, egy fotóst akkor is máshogy képzel az ember: bohémabbnak, szétszórtabbnak, mintha fordítva lenne behuzalozva, és elméje folyamatosan művészi magasságokban szárnyalna. A műteremben is minden élére volt állítva, nem fetrengtek mindenhol a képek, kamerák, ötletvázlatok, nehezen tudta elhitetni velem a színésznő, hogy tényleg egy vérbeli fotóst alakít. Persze ez a film koncepcióján is múlt.

A történet végére a sorok összeérnek, a tudnivalók kitudódnak, minden képkocka a helyére kerül, ám ez is valami furcsán-szép művészi megoldással. Koránt sem az amerikai filmek cukormázas, habos-babos, nulla gondolkodást igénylő, boldog befejezését kell ideképzelnünk. Itt a befejezés is olyan, mint egy fénykép, vagy egy műalkotás. Belevetítheted a saját nézőpontodat, új elemeket fedezhetsz fel, kitöltheted a szíved melegével, vagy épp a benned dúló érzelmekkel. Te is alakíthatod, formálhatod, nem kell elfogadnod egy kész, megkonstruált valamit, miközben mégis kapsz valami kézzelfoghatót, de rajtad áll, hogy milyen jelentéssel ruházod fel. 

Csak francia nyelvű ajánlót találtam, de én magyarul néztem :)